Sakae Axelandor
2020-05-05 13:19
Amikor megkaptam a felkérést, hogy teszteljem a Sakae Axelandor dupla pedálját, az volt az első gondolatom, hogy nálam alkalmasabbat nem is találhattak volna a feladatra, ugyanis csak nagyon későn, negyven éves koromban kezdtem el dupla pedált használni és még ma is elég esetlen vagyok rajta, főleg bemelegítés nélkül. Éveket töltöttem azzal, hogy eldöntsem, milyen pedált akarok, hosszú ideig többféle volt egyszerre, mire néhány éve végre eljutottam odáig, hogy ma már minden dobcuccomban ugyanannak a gyártónak ugyanaz a modellje legyen. Szóval, aki ügyes, az egy hulladék pedálon is az, de ha egy pedál annyira jó, hogy még én is tudok rajta valami értelmeset csinálni, akkor ott valamit nagyon eltaláltak.
De előbb kezdjük azzal, hogy mi is az a Sakae, mert ennek a japán gyártónak nevét nem sokan szokták ismerni. Pedig a Sakae termékei évtizedeken át úgy voltak ott a világon mindenhol, hogy a felhasználóik többsége nem is tudott a cég létezéséről. Kb. negyven évig gyártották a Yamaha legtöbb felső kategóriás sorozatának dobtestjeit, többek közt a Recording Customét is, amelyet a világon a “legtöbb felvételen hallható dob”-ként tartanak számon. A Yamahával a kétezres évek második felében történt szakítást követően saját néven indult önálló útjára a Sakae. Dobot csinálni nyilván nem felejtettek el, de egy új név piaci bevezetéséhez sok egyéb dolog is kell, sajnos önmagában az nem elég, ha a termék világklasszis. Ezt a Sakae a saját bőrén tapasztalta meg és 2018-ra kénytelenek voltak csődöt jelenteni.
Ekkor lépett be a képbe a hangszeripar egyik legismertebb szereplője és legnagyobb túlélője, a Korg és megvette a Sakae nevet. Szerencsére nem álltak meg pusztán a név megszerzésénél (sajnos több ilyet láttunk már), hanem valóban az volt a céljuk, hogy az eredeti csapattal, az eredeti minőségben élesszék újra a céget. Ennek az új korszaknak az egyik első eredménye a most tesztelt az Axelandor pedál.
Hogy körülbelül meg tudjuk határozni az Axelandor helyét a lábgépek táplálékláncában, annyit érdemes tudni, hogy lényegesen többe kerül, mint a csúcskategória egyik legismertebbje, a szerintem erősen túlértékelt DW 9002, szóval itt a felső osztálynak is a legtetején járunk. Ehhez képest elsőre feltűnt, hogy a pedál egy nagyon egyszerű puha tokban érkezett. Ez még nem lett volna baj, viszont a tok úgy lett kialakítva, hogy csak úgy lehet belepakolni, ha az ütőfejeket leszereljük és a kardánt teljesen összecsukjuk. „Csak pár plusz mozdulat, nem nagy ügy”, mondhatják egyesek mosolyogva, de pár gyors ki- és bepakolás után szerintem már kicsit kényszeredett lenne az a mosoly, ráadásul a művelethez dobkulcs is kell. Ok, nem a tokon kell játszani, úgyhogy lépjünk tovább.
A pedált kézbe véve azonnal látszik, hogy szinte minden szétszedhető és állítható, tehát nincsenek olyan fixre gyártott elemek, amikhez ne lehetne utólag hozzáférni. Az összeszerelés nagyon precíz, az anyagok minőségiek, a kidolgozás finom, sehol egy éles sorja, kis öntvényhiba vagy bármi hasonló. Az olyan apró részletek, mint pl. a rugók alatti hangtalan csillapítás, mutatják, hogy sehol sem a megúszásra játszottak a tervezők. Amit csak lehetett, alumíniumból csináltak, így a pedál nagyon könnyű.
A rugók erőssége egy szabadalmaztatott mechanika segítségével egy-egy hangolócsavarral állítható, kb. nanométeres pontossággal, rögzítőanya használata nélkül. A finom állíthatóságnak az az ára, hogy nagyon sok fordulatot kell megtenni a csavarral, mire akár csak 1-2 mm-t húzunk a rugón. Sajnos a csavar olyan helyen van, hogy a hangolókulcsot nem lehet folyamatosan forgatni, mert túl közel a nagydobkáva és beleütközik a kulcs szárnya. Dobhangolós bitfejjel és elektromos csavarhúzóval ugyan megoldható a dolog, de ez nincs mindenkinek mindig kéznél, úgyhogy kicsit elszomorodtam, hogy az elsőre jónak tűnő ötlet mégsem annyira kényelmes… aztán találtam a tokban egy zacskót benne két kicsi, kívül recés gumihengerrel, kb. úgy néznek ki, mint egy bicikli-, vagy autókerék szelepsapkája. Nem volt hozzá leírás, de egyértelmű volt, hogy ezeket megpróbáljam ráhúzni és rugóállító csavarra és: TÁDÁMM!!! Máris hangolókulcs nélkül, szabad kézzel állítható a rugóerő. Zseniális. Talán csak annyi lehet a gond, hogy pakolásnál a kis gumihengerek elveszhetnek, mert csak rá vannak húzva a csavarra, semmi nem tartja őket fixen a helyükön.
A rugóerőn kívül egymástól függetlenül állítható a pedál magassága és az ütőfej dőlésszöge. Ez nem olyan nyilvánvaló, több felsőkategóriás pedálnál ezek csak együtt állíthatók, azaz, ha hátrébb állítjuk az ütőfejet, akkor azzal a pedál is magasabbra kerül. A rugóerőhöz hasonlóan szabadalmaztatott mechanikával három állásban állítható a láncvezető pályája. Ennek ugyanaz a szerepe, mint a Pearl Eliminatornál a cserélhető műanyag cam-oknak, csak sokkal elegánsabb a megoldás, mert nem kell kis műanyag izéket cserélgetni.
Az ütőfej egyszerűen kicsavarható és cserélhető, egy-egy pár filc és fa (talán műanyag?- nem látszik, mert pirosra vannak festve) ütőfejet kapunk a pedállal. Az enyhén kúpos kialakításnak köszönhetően pont akkor kerülnek függőleges helyzetbe, amikor elérik a bőrt, így azt a lehető legnagyobb felülettel ütik meg.
A pedál taposófelületén semmi nem állítható, nincsenek különböző tapadású borítások, csak a sima alumínium felület, de nem is biztos, hogy erre szükség van, nekem nem hiányzott.
Na, ha jól megnéztünk és beállítgattunk mindent a pedálon, akkor ideje játszani is rajta, mert fém-építőjátéknak használni kicsit drága lenne. Az első pár mozdulatnál mindjárt elhasaltam, mert olyan érzésem volt, mintha a levegőben rugdalóznék. A saját pedáljaim elég jók, a műfaj egyik legjobbjai, de azokhoz képest az Axelandor annyira simán jár, hogy szinte nem is érezni, hogy ott van a lábam és a nagydob bőr között. Kb. tíz perc botladozás után kezdtem megszokni és élvezni ezt a légpárnán suhanást, csak az volt az érzésem, ennek a könnyedségnek az az ára, hogy nem tudok vele akkorát ütni, mint amihez hozzá vagyok szokva, pedig az ütőfej súlya és a szár hossza kb. ugyanakkora, mint a saját pedáljaimon. Mivel pont egy felvételben voltam, feljátszottam az Axelandorral egy számot és a visszahallgatásnál kiderült, hogy semmiféle hangerő csökkenésről nincs szó, tényleg csak a könnyed játékérzet okozta a jelenséget. Miután elég otthonosan éreztem magam a pedálon, visszatettem a helyére a sajátomat, csak hogy érezzem a különbséget. Kb. olyan volt, mint amikor egy átlagos magyar külváros mellékutcáiban előbb vezetünk fél órát egy hidropneumatikus felfüggesztésű Citroënnel, majd ugyanazt az utat visszafelé egy Opel Corsával tesszük meg: mindkettő elvisz egyik pontból a másikba, de az utóbbinál jobb, ha csukva tartjuk a szánkat, nehogy elharapjuk a nyelvünket a kátyúkon áthajtva. Nem dobnám ki a lényegesen olcsóbb saját pedáljaimat, de azért nagyon érezni rajtuk, hogy egy komoly mechanika dolgozik, mire a lábam mozdulásától eljut az ütőfej a dobbőrig.
Biztos vannak az Axelandorhoz hasonlóan könnyed játékot biztosító pedálok (nem sok), de aki egy életre szóló, láncos shortboard pedált keres, az mindenképp nézze meg, ha esetleg megtetszik neki, akkor valószínűleg ez lesz élete utolsó pedál vásárlása. A kissé fapados tokot kb. tízezer forintért le lehet cserélni egy Thomann tokra, vigyázni kell a rugóállító csavar gumisapkáira és ennyi. A longboard és/vagy direct drive rajongóknak lehet, hogy nem jönne be, ez nagy mértékben egyéni ízlés dolga, de egy próbakört még nekik is érdemes lehet futni vele, mert nincs kizárva, hogy ez a nagyon igényesen megvalósított precíziós műszer elcsábítja őket. Most, hogy ilyen szépen összefoglaltam a benyomásaimat, már csak annyi bajom van, hogy a pedált le kell szerelni és visszaadni a forgalmazónak. Legalább kettő kéne belőlük, ha át akarnék térni rájuk, az pedig nem három forint. Kedves Jézuska! Remélem olvasod a Music Media Magazint. (Is)
Huszár Endre
